Eltelik fél év. Nem sok minden változik. Eltelik egy egész év. Pont annyi dolog változik meg, hogy azt gondold, igazából nem is változott meg semmi. Semmi lényeges, semmi sorsdöntő. A nyári szünetben filmet forgatsz saját magadról, de nem fejezed be. Az alapötlet jó, csak mégse megy. A második évben elkerülsz otthonról, önálló leszel. Azt játszol el, amit akarsz. Eleinte úgy csinálsz, mintha tényleg el is játszanál ezt-azt, aztán ez ellanyhul. Beleszoktál az otthoni rutinba, az ottani énedbe. Próbálsz ettől eltekinteni, elfoglalod magad. Hamar ráunsz. Olvasol, írsz. Sokszor beszélnél is, de ezeket tartogatni kell. Mindig az arra érdemesnek, egy-két vagy többhavonta mikor kinek. Akkor aztán felmondod mindig, mint a leckét. Fejben utánaszámolsz, kihagytál-e valamit. Ha igen, sebaj, a következőnek már pontosan mondod fel. Naponta órákat vonatozol. Próbálsz ez idő alatt okosodni, tájékozódni erről-arról. Nem megy. Próbálod megosztani az élményeidet, de nincs pozitív visszajelzés. Ők is csak felmondanak egy szöveget, ha mégis. Újabb tél, újabb vizsgák. Nem találkozol az ismerőseiddel. Emailben mentegetőzöl, ócska vészkijáratokat építesz. Az egyik végül beomlik, majd nem sokra rá a többi is. Sorra rontod el a dolgokat, a kicsi dolgokat is. Közben elkezdesz újra írni. Úgy döntesz, leírod, mi volt az első egyetemi évben. Pontosabban, leírod mennyi minden nem volt, amire vártál, és helyette mennyi minden volt, aminek nem kellett volna. Kitalálsz egy fiúnevet és kiválasztod hozzá az egyes szám első személyt. Lopsz egy kicsit carvertől és háytól. Saját magadtól, korábbi dolgokból próbálsz nem lopni, nehogy paródiába fulladjon a dolog, de ez mégis hamar megtörténik. Elkezdesz annak a négy-öt embernek írni, akik olvassák a történetet. Ismered őket, a reakcióikat. Tudatodon kívül kalkulálsz, mint egy matekpéldánál. Várod a reakciókat. Aztán csalódsz, amikor tényleg nem lepnek meg. Egyre borongósabb történeteket írsz. A valóságra hivatkozol, hogy hát az is ilyen volt. Persze csak provokálni akarsz, valami nagyobb visszajelzést, több figyelmet. Megkapod. Újból csalódsz. Irányt tévesztettél, a történet tényleg magad miatt indult. Ezt felmondod magadnak néhányszor, hogy meggyőzd magad. Nem sokra rá már tudod, hogy nem fogod úgy befejezni, ahogy tervezted. Olyasmi véget terveztél, ami eljut a pontból b pontba. A kettő között lett volna mondjuk tíz szolid lépcsőfok. Végigmentél volna rajtuk, valami jó kreatív módon. Persze már az elején elrontottad, megint jött az olcsó szimbolizmus. Töprengsz, hogyan lehetne kijavítani a hibát. Váratlanul előrehozod a b pontot. Úgy látod, a lényeg elhangzott, az önismétlés pedig már így is megtörtént, kár fokozni. Vívódsz, hogy megválj-e tőle. Megoldást vártál. És reakciókat, beszélgetéseket, vitákat, segítséget. És főleg megoldást. Úgy érzed, minden egyes új sorral távolabb jutsz tőle. Írsz egy olcsó szimbólummal dolgozó rövidkét. Akkor még nem tudod, hogy az az utolsó. Este írod a vonaton, mert unatkozol és egyedül vagy. Szívesen felhívnál valakit, hogy beszélgess. De hát ez nem így működik. Az utolsó bejegyzés szimbóluma annyira gyenge, hogy pont amiatt jössz rá, hogy előrébb kell hozni a b pontot. Nem lehet tovább csinálni, gyorsan be kell fejezni, mielőtt túl gyenge lesz, még ennél is gyengébb. Elhagyod az egyes szám első személyt, és időben utoléred magad. Előtte azért gondolkodsz fél órát, hogy elszakadj-e, abbahagyd-e tényleg. Nem jut más az eszedbe, és valószínűleg később sem jutott volna. Az utolsó mondatokon gondolkodsz. Azokban meg kéne fogalmazni, valahogy ügyesen, de visszafogottan, hogy rossz az irány, meg hogy ennek a történetnek a megírása nem volt jó semmire, nem használt. Ezt most még nem hiszed el. Most még úgy gondolod, ennek van értéke. Néhol van. Néhány hónap vagy egy év múlva visszaolvasod, akkor már te is húzni fogod a szád. Főleg a lezáráson. De most még nem. Most még úgy véled, ez a legjobb, amit tehetsz. Hogy most azt játszod el, hogy lezársz valamit, ami nem is létezett. Meg hogy leírod, hogy te hittél ebben, meg hogy csak figyelmet akartál meg blabla. Utána pedig, hogy a végén mégse tudod megkerülni az egyetlen igaz mondatot az egész történetben. Titkon reméled, hogy legalább ez jól sikerül, bár zsigerből tudod, hogy nem. Nem tudod normálisan befejezni a történetet, nem tudod megcsinálni, amit akartál. Szóval hogy nem tudsz utolsó mondatot kitalálni.

Rálépek az egyikre, elindul felfele. Lentről jövünk, ők fent vannak. Fent várnak. A farzsebemhez nyúlok, ellenőrzésképp. Amúgy a szokásos reggeli tömeg, ráncosra feküdt arcok. Sokan vannak, és mind siet, én is. Valami nyikorogva kattogni kezd fentről, kicsit távolabbról. Alulról morog valaki. Úgy hallom, feljebb akar furakodni. De hát az most esélytelen. Előttem is, de mellett és mögöttem is – állnak. A túloldali kisplakátokat nézem, hátha van valami. Négy egyforma egymás után. Átmegyünk a nyikorgás felett. Mikor pont fölé érünk, szörnyen hangos. Egy kis időre szúrni kezd a halántékom. Egészen lentről süvítő robajlás hallatszik. Jéghideg huzat szökik fel, és vele együtt csatornaszag. Kifújom az orrom, de utána sajnos csak még jobban érzem. Felnézek, az előttem álló nőnek hideg zsír lóg a hajából. Újabb kattogó részhez érünk, ezúttal háromnegyedes ritmussal, tompábban zakatol. A szemem sarkából a mellettem állóra nézek. A körme melletti bőrt rágcsálja. Miután befejezte, kiveszi a szájából a darabokat, és a gumikorlátra keni. A fakóezüst alumíniumszegélyre nézek, elhaladunk egy ismeretlen repedés mellett. Visszafordulok, ezt eddig nem láttam. Egy pillanatra még zavartan nézek, aztán utána leesik, hogy elbambultam. A suli felé tartó úton nincs ott az a repedés, de itt még nem is jártam. Utána eszembe jut, hogy nem is reggel van. Miért hittem azt, ez furcsa. Pedig egyébként tényleg olyan minden itt is, mint máskor reggelente. Amikor lelépek a mozgólépcsőről, hirtelen megint elbizonytalanodom. Egészen idáig azt hittem, fölfelé megyünk, pedig lefelé jöttünk. Várjunk csak, hova is indultam, egy pillanatra tényleg kimegy a fejemből. Végül eszembe jut, de akkor meg nem tudom, melyik irányba kell menni. Kéne tábláknak lenniük, de nincsenek. Egy nőhöz fordulok, hogy megkérdezzem, de azonnal megrázza a fejét és elfordul. Azt hiszi, pénzt kérek. Az egyik oldalon közben jön a metró, felszállok arra.

Valamiért úgy éreztem, azon a vizsgán múlik minden. Másfél órával korábban érkeztem az épületbe, otthonról jöttem fel. Az oktató könyvét olvastam, miközben reggelizni próbáltam. Nem tudtam lenyelni a falatokat, csak kelletlenül forgattam a számban, amíg pépessé nem váltak. A kinti hótól szürkéskék volt minden, még az épület belseje is. Világítást amúgy sem nagyon kapcsoltak, csak egy-két folyosón. Lassan teltek a percek, nehezen tudtam a szövegre koncentrálni. Vagy háromszor is kimentem a wc-re. Aztán mielőtt elindultam volna a terem elé, kimentem még egyszer utoljára. Mikor kezet akartam mosni, észrevettem, hogy elfogyott a törlőpapír. Zsebkendőt kezdtem keresni a zsebeimben. Hát ilyen nincs, gondoltam, hogy pont most ne legyen, pedig nem volt. A hónom alatt szorongatott könyvre néztem. Vajon tépjek ki belőle egy lapot, morfondíroztam. Mert piszkos kézzel én ezt a vizsgát nem írom meg, azt már nem. Erre a vizsgára olyan sokat készültem, szellemileg és lelkileg is. Tulajdonképpen főleg lelkileg. A farmeromba akartam törölni a kezem, de az még mindig nedves volt a kinti hótól. Egyre inkább úgy láttam, hogy kénytelen leszek vizes kézzel megfogni a kilincset, és várni, hogy megszáradjon a kezem. Az előbbi gondolatától rettegtem, az utóbbiban pedig nem voltam biztos. Mármint hogy megszárad a vizsga kezdetéig. Na jó, gondoltam, hát szedjem már össze magam, ezen nem csúszhatok el, ha már eddig készítettem magam. Fogtam a könyvet, és az utolsó üres oldalt kezdtem tépni. Az oldal felénél járhattam, mikor kinyílt az ajtó. Egy másodpercre azt hittem, pont az oktatónk fog bejönni. Egy pillanat alatt lepergett a szemem előtt, ahogy meglátja, amint tépem szét a könyvét. De csak egy csoporttársam volt, te is, kérdezte. Akkor ott találkozunk, mondtam valami ilyesmit, aztán végül mégis megtöröltem a kezem a kitépett papírlappal. Ahogy mentem a terem felé, ki akartam nézni az ablakon, hogy megnyugodjak egy kicsit. Csak ekkor tűnt fel, hogy az ablakok vagy jó három méter magasságban kezdődnek. Semmit sem lehetett látni, csak a szomszédos épület tetejét, meg hogy esik a hó. Közben utolért a csoporttársam. Mit nézel, kérdezte kissé fáradt hangon. Hát, semmit, mondtam. Semmit, mert nem érem fel az ablakokat. Senkise, mondta erre ő. De miért vannak ilyen magasan, tűnődtem. Nemtom, mondta a csoporttársam, és megvonta a vállát. Biztos, mert nincs semmi látnivaló. Tanultál, kérdezte. Aha, valamennyit, mondtam. Mikor a terem elé értünk, hirtelen eszembe jutott, mekkora hülye vagyok. Lényegében vizes nadrággal fogok beülni vizsgát írni. Nyomot fogok hagyni. Rosszabb esetben akár tócsát is a szék alatt. Azonnal ki fognak szúrni. Hát én tényleg hülye vagyok. Másfél órám volt a vizsga előtt, és nem voltam képes ráülni a radiátorra. A könyvre néztem. A gerincén egyértelműen látszott, hogy hiányzik az utolsó lap.

A végén aztán le kell öblíteni az egészet. Összehívni a többieket, játszani, kicsit inni. Rendbe kell hozni a mosolyizmokat is, hogy hosszan működjenek, másnap reggelig akár. Gyakorolni kell az apró fintorokat a tükör előtt. Főleg a cinkos szarkalábakat, azok a legkelendőbbek. Gyűjteni kell a rövid anekdotákat, néhol szépíteni rajtuk, hogy jobban szóljanak. Le kell porolni a régi szokásokat, újra követni kell őket, azokra emlékszik mindenki, azokat várják. Ügyelni kell az újításra is, valami újítás mindig kell. Nem nagy, valami egyszerű. Újfajta zene, amit hallgatok, új pulcsi. Szóval ilyesmi. Meg persze figyelni azokra a pillanatokra, amikor pont egyszerre állunk fel, mondjuk újratölteni a chipses tálat. Akkor kell valami rövid személyesség. És végig használni a mosolyizmokat, végig örülni, felvenni a poénokat, ügyesen kontrázni. Ezeket kell csinálni. Előtte pedig egyesével el kell sorolni magamban, pontról pontra, aztán meg azt, hogy ez igenis nagyon fontos. A többieknek is fontos, és nekem főleg fontos, hogy ezt mind végigcsináljam, és végig így csináljam. Egyszerűen muszáj. Ha majd egyszer aztán mégsem, akkor több már nem lesz, az lesz az utolsó.

Olyan volt, mint egy vég nélküli labdajáték. És nem tudtam levenni róla a szemem. Egy újabb gonosz megjegyzés. Egy újabb szúrós válasz. Egy szikrázó szempár. Egy összeszorított fogsor. Így ment egész este. Csendesen tűrt mindenki, és egyébként csak akkor nyitotta ki a száját, ha enni kellett vele. A magnót hallgattuk inkább, amiből csilingelő hangok jöttek, hogy nagyot koppanjanak a szoba falain. Így telt minden karácsony már jónéhány éve. Ezért is, bármennyire vártam, végül sosem szerettem. A családtagok évközben sem voltak valami őszinték, de ilyenkor egyenesen kínos volt az egész, az a néhány mosoly főleg. Régebben volt még egy-egy próbálkozásom, hogy ezt most minek, vagy hogy minek kell egymásra dolgokat mondani. De aztán hagytam, nem is tudom, mit képzeltem, min akarok javítani. Karácsonykor minden rokonhoz el kellett rohanni. Sajnos tényleg rohanni, hogy mindenkihez el tudjak. Mert ők persze egymással, egymáshoz soha többet. Ebbe már korábban sem szóltam bele. Még gyerekkoromban volt néhány kísérlet, de már akkor is láttam, hogy reménytelen. Nagyjából mindenhol elmondtam, hogy igen az egyetem, meg minden. Aztán bekaptam valamit, és mentem a következő helyre. Idén ráadásul már E családja is hívott, ott is jelenésünk volt. De előtte a mamám következett. Ott összegyűltünk mindig, apám, apám öccse meg a mamám, mert nem volt más, akikkel ünnepelhettek volna. Itt, ezek a vacsorák voltak a legrosszabbak. Halat ettünk, ugyebár. Nagyon finom volt. De a vacsora felénél furcsa kaparást éreztem a torkomban. Ittam rá egy kis fehérbort, aztán ettem tovább. Nem múlt el. Rizst ettem rá, még úgysem. Mindenesetre finom volt, úgyhogy ettem tovább. De a kaparás csak folytatódott, és hamar át is alakult erősebb fájássá. Lenyeltem a halat, majd megtöröltem szalvétával a szám, és néztem, ahogy a többiek még az ecetes salátával malackodnak, amit mindig utáltam. Közben a kaparásra, vagyis immár a fájásra koncentráltam. A halat ugyan már lenyeltem, de valami darab mintha még lett volna a torkomban. Némi tipródás után sikerült felköhögnöm a számba. Véríze volt, úgyhogy kimentem a wc-re. Ott megnéztem a tükörben. Egy párcentis rózsaszín húsdarab volt. Kitátottam a szám a tükör előtt. Úgy láttam, a hal vagy valami kimarta a torkomat. Újból köhögtem, és két további húsdarab került elő. Először azt hittem, a hal, de aztán megnéztem, és a kiköpött húsok a torkomból voltak. Próbáltam inni egy kis vizet, de iszonyúan fájt. Nem tudtam mit csinálni. Bort ittam még, hátha az nem ront a helyzeten. Később, mikor mentünk a kocsihoz, hogy apám bevigyen minket E-ékhez, éreztem, ahogy a régi, szakadt csizmámon befolyik a hó. Pár másodperc alatt átnevesedett a zoknim. A vékony vízréteg a csizmám alján minden egyes lépésnél szörcsögött egyet. Mire odaértünk a következő vacsorára, éreztem, hogy valami ismét nincs rendben. Mielőtt leültünk volna, megint kimentem a wc-re. Lehúztam a bal csizmám, amennyire tudtam. A lábfejemről egyszerűen leázott a bőr. Egy-két vizenyős húsdarab még elfedte a csontokat és az izmokat, de a nagyja már fedetlen maradt, és szintén foszlani kezdett. Közben köpnöm is kellett, újabb darabkák málltak le a torkomról. Próbaképp beszédre nyitottam a szám. Azonnal könnyezni kezdett a szemem, annyira fájt a torkom helye. Valahogy visszatettem a lábam a csizmába, majd bármennyire is fájt, nyeltem néhány korty vizet. Az este folyamán egyre jobban csípni kezdett a lábam is. Vacsora után még egyszer utoljára kimentem. Addigra már csak a csont volt, a többi lerohadt, és a csizma alján állt két-három centi magas folyadékká pépelődve. Még egy kis bort ittam, aztán lefeküdtünk aludni. A legtöbb karácsony így telt. Utána pár napig tartott, hogy vissza kellett növeszteni a húst a torkomra és a lábfejemre. Most még tovább, a vizsgák miatt. A sok nyeléstől és újrafoszlástól ráadásul a gyomrom is folyton kavargott, és néha kénytelen voltam hányni. Egyszer apró, barna darabkákkal teli vért hánytam. Kénytelen voltam elhalasztani két vizsgámat, és jobbnak láttam, ha visszamegyek pestre, és az épületben alszom pár napot.

Úgy indult, hogy az egyik összejövetelen csalódtam egy nagyot. A rendszeres másfélórás műhelymunka után, amolyan lezárásképp azt mondták a klubvezetők, hogy ja igen, és a következő számban megjelenik négy írás. A tied, a tied, a tied és a tied. Aztán rám néztek. Igen, hm, mondták, aztán azt, hogy találkozunk két hét múlva. Engem kihagytak. Hatan voltunk, az egyikünknek már korábban is megjelent írása, és most a másik négynek is. Egyáltalán nem tudtam akkor gondolkodni, csak arra összpontosítottam, nehogy elsírjam magam, mint egy kisgyerek. Hátsó fogaimmal erősen harapni kezdtem a nyelvem oldalát. Bementünk a moziterembe. Egyedül ültem le az első sorokban, elém már nem ültek. Akkor elengedtem a nyelvem. Az arcom átnedvesedett. Vér ízért éreztem, de gyorsan lenyeltem. A filmre egyébként figyeltem. Úgy gondoltam, már csak azért is. Utána viszont képtelen voltam felszállni a hatosra. Sétáltam az astoriáig. December eleje volt, de késő nyári szellő fújt. Nem folytak a könnyeim, megrekedtek a szememben. Szokták mondani, hogy hagyni kell az ilyesmit. Én hagytam, de nem folytak. Csak torlódott fel egyre jobban, és egyre inkább elhomályosította a kiskörutat. Jó negyed órát kellett várni a negyvenkilencesre. Mi az, hogy csak én nem kerülök bele a lapba. Ha már négy írás lemegy, csak én nem férek oda, ez hogy lehet. Ráadásul mindenféle indoklás nélkül. Nem kaptam kevesebb dicséretet, mint a többiek. Ismét remek írás, valami ilyesmit mondtak. Ez volt az utolsó előtti alkalom. Az utolsóra már nem megyek el, a vizsgáim miatt. De ezek után amúgy se mennék. Annyi energiát fektettem ebbe. Tényleg sokat. Az elején nagyon lelkiismeretesen írtam, és mindig időben küldtem el a kritikákat. Nem értettem, egyszerűen nem. C azt mondta, talán a korosztály nem az enyém. Mert tíz év plusz mégis milyen sok. Mégis, milyen sok, kérdeztem vissza, semmit nem jelent. Ha valaki jól ír, a semmiről is jól ír, mondtam. C nem tudta eldönteni, hogy egyetért-e. Mindenesetre ebből elég volt. Azért volt ez a klub, hogy ha már az egyetemnek nincs semmi értelme, másnak legalább legyen. Előre hallottam C és L szavait, hogy majd a csalódásból egyszer sokat fogok tanulni, de most úgy gondoltam, a sikerből is igazán tudtam volna tanulni. A változatosság kedvéért. Erre C és L, de még E is mindig mondta, hogy de hát itt vagy, az egyetem, meg a tehetséged. Általában ilyenkor kezdtem gorombán viselkedni velük, mert ez már több volt a soknál. Pontosabban kevesebb a semminél. Nem szeretsz itt lenni, kérdezték felváltva. De, hazudtam időnként, de most, ha csak gondolatban is, jól beolvastam nekik. Hogy mennyire utálom ezt a dzsuvás várost, a sok felfuvalkodott értelmiségivel együtt. Persze, azt már rögzítettük, hogy otthon nálunk viszont nem lehet semmit csinálni, ahogy azt mondani szokás a falvakról. De ezúttal épp ez hiányzott. Eszembe jutottak azok a vasárnap esték, amikor bicikliztem a szántóföldek felé vagy álltam a buszmegállóban, és hallottam a kutyák ugatását a falu másik végéről. Úgy gondoltam, meg tudom különböztetni, hogy mikor beszélgetnek egymással, és mikor van valami másról szó, például, hogy a gazdájuk után ugatnak, vagy egy repülő távoli morajlására. Tetszett, akkor nem, de most belegondolva nagyon is, hogy várni kell a buszokra. Volt úgy, hogy pont lekéstünk egyet, és másfél órát kellett várni a következőre. Addig elővettük a szotyit a zsebünkből, és elsétáltunk az eggyel vagy kettővel későbbi megállóba. Addigra pont jött a busz. Tetszett, hogy időnként úgy ment le a nap a falu fölött, hogy a főút csendes és mozdulatlan volt, mert senki nem járt rajta, csak egy-egy kutya vagy néni. Néha lementem a nagyduna partjára, és a pecásokat néztem, meg a hajókat. Aztán hazasétáltam vagy hazabicikliztem, és már este is lett. A házunk a vasúttól néhány méterre fekszik. Nem baj, mert nem sok vonat jár felénk. Lefekvéskor mindig lehetett hallani egyet. Az valahogy megnyugtatott, és miután elment, már nyugodtan el tudtam aludni. Közben megjött a negyvenkilences, de nem szálltam fel rá. Mit keresek itt, gondoltam. Mindig igazat adok a többieknek, például a mázlival meg a tehetséggel kapcsolatban is, hogy milyen jó, hogy én idekerültem, pestre, az egyetemre. Szóval hogy ebbe a közegbe, amiről sosem tudtam, pontosan mit is jelent. De most el akartam innen menni, gyorsan és örökre. Ez nem én vagyok, soha nem is voltam. A nagyváros, az egyetem, a tudomány. Meg ez is, hogy be kell kerülni a lapba. Haza akartam menni. Akkor persze nem lehetett, elmúlt tizenegy, aztán éjfél is. Az utolsó vonatot már lekéstem, az utolsó buszt is. Előbb kellett volna gondolkodni. Már a vetítésre sem kellett volna beülni. Ott kellett volna hagyni az egészet, és a cuccaim nélkül egyenesen hazamenni. Gondolom, egyedül azért nem csináltam, mert otthon csak még rosszabb lett volna. Hiába hiányzott olyan nagyon, már évek óta csak fojtogatott ott minden. Szóval vártam nagyon az egyetemet. Aztán ez is fojtogatni kezdett, rögtön az első pillanattól fogva, és ez csak súlyosbodott. Csapdában éreztem magam. Arra jutottam, hogy valamit nagyon gyorsan ki kell találni, mert így ki fogok készülni. Kellene valami otthonra, hogy legyen miért hazamenni és ott maradni. Vagy akár itt pesten, egy a fene, ha lenne valami, amiért érdemes mindig újra visszajönni. Az egyetem volt az utolsó, amiért érdemes lett volna. De akkor mi, akkor mi. Lenéztem a mélybe a szabadsághídról. A víz sötétbarnán világított, mintha aranyrudak lennének a mélyén. Borzasztó csúnya volt. A víznek nem ilyennek kéne lennie. Az égbolt dühös sötétnarancs volt. A híd vasszerkezete foszöld. Ezt nem lehet így tovább csinálni. Továbbmentem a hídon, és igyekeztem csak a cipőm orrát nézni. Még a cipőm is más színű volt, mint amilyen egyébként.

Nem gondoltam volna, de ha úgy adódik, tényleg meg lehet csinálni a lehetetlent. Nem a stréber módszerrel persze, két hét múlva valószínűleg nyoma sem marad, vagy esetleg csak halvány nyoma marad, foltszerűen. De azért meg lehet csinálni, közepesen. Az pont elég is, a legtöbb esetben. Villanászerűen nekem azért néha átfut az agyamon, hogy ha már ennyit gürcöltem vele, lehetne akár ötös is. És néha lett is, legnagyobb meglepetésemre. Néha meg nem, de az sem volt baj. Időnként sajnáltam, ha esetleg nemcsak két-három éjszakát tanultam végig, hanem többet, vagy ha nappalt is. De általában ez is felszívódott. Könnyen bele lehetett rázódni. Még valami fura hangulata is volt, ami vonzott. Mint mikor a szalagavató műsorra készültünk még a gimiben. Annak volt ilyen megfeszített, de azért pozitív légköre. Tetszett, hogy csöndesebb az egész épület, meg hogy mindenkinek kómás az ábrázata a kényszeres gyorstalpaló magolás miatt. Nem hiányzott a zene sem, pedig én aztán - de ezúttal nem. Most viszont, egyik pillanatról a másikra, kiestem a ritmusból. Valami mindig megzavar végül. Most az eső. Van az ablak előtt egy fémpárkány. Azon tompa, de kemény és hangos koppanásokkal landol percenként többezer esőcsepp. Monoton, tehát ezt is meg lehet szokni. De most megzavart. Ilyenkor aztán egyszerre átfordul minden, és a lehetetlen lehetetlenné is válik. Megoldás nincs a közelben. A kuka megtelt csokipapírokkal és fémdobozokkal. A büfé bezárt. Beszélgetni nincs kivel, mindenki tanul. Legalábbis gondolom, a szokatlan csendből. Nemsokára éjfél. Nemsokára egy, kettő. Nagyjából ilyenkor kezdem feladni, aznapra, de egyébként is. N olyan más, rajta sosem látszik, hogy fáradt lenne. Mindig mintha csak ismételné a korábban megtanult anyagot. Én mindent csak egyszer olvasok el. Muszáj odafigyelnem, hogy többször ne kelljen. Megtaníthatna, hogyan csinálja. Talán mindjárt meg is kéne kérdeznem. Ha beszélgetnék egy kicsit, pihennék, és utána még folytathatnám egy fél órát. Tovább nézem N-t, ahogy mozdulatlanul ül, és ránctalan homlokkal olvas. Bár el tudnám mondani neki, mennyire félek a holnapi vizsgától. Az első szóbeli vizsga. A kötelezőt nem olvastam, órákra nem jártam. Állítólag ez nem baj, szimpátia kérdése. Félek, hogy nem leszek szimpatikus a vizsgáztatónak. Hogy kiszúr valamit, pont olyat, amit el akarok rejteni előle. Bár elmondhatnám N-nek, hogy szerintem ez mennyire nem a tudásról meg a tananyagról szól. Valószínűleg azt válaszolná rá, hogy elsősorban tényleg nem, az majd később jön. Így hát már nincs is értelme elmondani neki. Az esőt hallgatom. Most kifejezetten fáj a hangja. Érzem a koppanásokat a homlokomon. Ha fáj a fejem, általában mindig egy hűvös kezet képzelek a homlokomra simulni. Néha be is válik. Magam elé képzelem N hűvös kezét és az én forró homlokomat. N feláll az ágyról, és gondoskodó mozdulatokkal hoz egy pohár vizet. Kényelmesebb testtartásba parancsol, kezét a homlokomra teszi. Nem érzem hidegnek a vizet, de a gyomromnak mégis jólesik. N keze sima, az ujjbegyei olyanok, mint a párna. Napok óta N az egyetlen, akivel több mint három szót beszéltem. Kicsit feltámaszkodom, és megpróbálom óvatosan átölelni N-t. Nem tol el, de érzem, hogy megijed egy kicsit. Nem ölel vissza, de én azért úgy maradok. A pulóvere öblítőillatú. Nagyon jólesik belélegezni az illatát. Várok, úgy hallom, az eső közben elállt. N visszaölel. A pólómon keresztül is érzem a hűvös kezét. A homlokom és a szemem lángolni kezd, mint mikor belázasodom. Ha most megszólalok, mindent elrontok. N óvatosan veszi a levegőt, de nem enged a szorításból. Egyik kezével a pólóm alá nyúl. Némi habozás után ugyanezt teszem én is. Érzem, ahogy a testem többszáz izmából egyszerre felenged néhány. Az egyik a tarkómban van. Amint megszűnik benne a görcs, hirtelen a fejfájásom is elpárolog. A másik kezemet is N pólója alá csúsztatom. N az ajtó felé néz, gondolom, hogy be van-e zárva. Még mielőtt gondolkodhatnék, N nadrágja felé nyúlok, és óvatosan kicsatolom az övet. Ő türelmesen vár, majd megkérdi közben, tegyen-e fel vizet. Hirtelen abbahagyom. Mi, kérdem. Iszom teát, kérsz te is, kérdi. Az asztal mellett áll, egyik kezében szövegkijelölővel. Mi, kérdem továbbra is kábán. Elbóbiskoltam, úgy tűnik. Mindegy, mondja, teszek fel. Megrázom a fejem, mintha az álmosságot akarnám elhessegetni, és visszalapozok oda, ahol félbehagytam a jegyzetelést. Közben arra gondolok, milyen jó lenne, ha kapnék egy sms-t, vagy ha felhívna valaki. Napok óta senki sem törődik velem. Amíg forr a víz, N visszaül az ágyára, tovább olvas. Én is folytatom. Az eső időközben elállt, fél három körül lehet most.

Tisztán emlékszem a gyerekkori falusi búcsúra. Na csak azért, mert más gyerekkori dolgokra nem emlékszem túl tisztán. Ez viszont a lehető legélesebben él bennem a mai napig. Eleinte úgy voltam vele, mint a legtöbb kisgyerek. Pusztán önmagáért szerettem, meg sem kérdőjeleződött, hogy bármiért is nem. Hangos volt, csillogott, a hinták vadul mozogtak, az emberek izgatottan nevettek és sikítottak közben, máskor sikítottak és nevettek közben. És előtte a mamáméknál volt a vasárnapi ebéd húslevessel, rántott hússal, süteménnyel a falusi cukrászdából. Olyan volt egy kicsit, mint a karácsony. Volt is benne afféle előszeles jelleg. November elején volt a búcsú, és mindig csípős hideg volt már olyankor. Volt egy olyan év, amikor egész hétvégére beborult az ég, de amikor elindultunk a kávé és a szieszta után a búcsúba, egyszer csak kisütött a nap két felhőrés között, és pont ugyanekkor lassan leszállt néhány hópehely. És aztán pont egyszerre múlt el a napsütés és a havazás is. Pár perc volt az egész. Később a búcsú olyanná vált, mint kamaszoknak a diszkó. A diszkót én egyébként sem szerettem soha, így jól is jött, hogy legalább van valami pótlék, még ha kicsit korábban is. Tíz-tizenkét éves voltam, amikor M-mel a búcsú lázában égtünk. Az a néhány év varázslatos volt. A búcsú olyan volt, mint egy hihetetlenül izgalmas nyaralás egy egzotikus helyen. Már egy hónappal előtte rákészültünk. Csináltunk búcsú-naptárat, hintákat rajzoltunk, és november első hetén, amikor megjöttek a búcsúsok a kamionokkal, minden délután kimentünk a víztorony melletti placcra, és néztük, melyik hintából mennyi van már felállítva, netán van-e új hinta. Ha volt, az maga volt a megváltás. És néha tényleg volt. Az egyik évben egy hinta úgy levett a lábunkról, hogy utána egész vasárnapig azon morfondíroztunk, vajon felüljünk-e. Illetve hogy mikor, elsőnek-e, vagy inkáb később. Mikor aztán végre kijutottunk a búcsúba november első vasárnapján, az olyan gyönyörű volt, hogy gyakorlatilag egy lélegzetvétellel végigsikoltottuk az egészet. A magasba repítő hinták voltak a legjobbak, mert a falunak más fénye egyébként nem volt, és olyankor egy pillanatra olyan érzésünk volt, mintha hirtelen elszakadnánk a földtől, és nem tudnánk visszatérni. Ilyenkor mindig a Dunát képzeltem magam elé, ami jó másfél kilométerre feküdt a placctól, de azért mégis mindig eszembe jutott. Az utolsó ilyen évben, amikor M és én még jóban voltunk, hoztak egy új hintát. Az nem csak feldobott az égbe, hanem egy pillanatra mintha tényleg ott is hagyott volna. Talán ekkor változott meg valami, ez volt az első búcsú, ahol félúton megszakadt a korábban folyamatos örömsikoly. A hinta felvitt a magasba, és hirtelen elém tárult a falu mozdulatlan, éjszakai látképe, az égen a csillagokkal, és valahol messzebb a Dunával. Amint egy pillanatra eltűnt alattunk a kavargó neontömeg, hirtelen elnémult minden, és valahonnan távolról falevelek susogása hallatszott. Akkor, tisztán emlékszem, olyan érzésem volt, mintha minden kihalt volna körülöttünk, és mi itt, a placc kellős közepén utoljára eljárnánk valami értelmetlen örömtáncot. Ahogy a legtöbben, engem is ehhez hasonló gondolatok terelgettek a kamaszkorba, és azzal együtt megszűnt a búcsú. A vasárnapi ebédek megmaradtak, mert tartani kellett magunkat a szokáshoz. De már rögtön a következő évben családi veszekedésbe torkollott a második és a kávé közötti párperces lazítás. Be sem fejeztük az ebédet, anyám fogta a kabátját, és hazament. Úgy volt helyes, hogy utánamenjünk. Máskor csak szimplán ettünk, aztán hazamentünk. Messze elkerültem a búcsút. Egyszer elhajtottunk mellette kocsival. Arra vártam, biztosan könnybe lábad majd a szemem, de semmi ilyesmi. Közönyösen néztem a kivilágított cécót. Aztán most, az utóbbi egy-két évben valahogy visszajött az egész. És most is kimentünk, igaz, már nem M-mel. Mikor elindultunk, porszemekben szitált a havas eső. Mikor kiértünk, az első gondolatom a rémület volt. A viháncoló kisgyerekeket eldurrani készülő fejek próbálták megnyugtatni. A hinták fele üresen ment. A zsetonszedők majdnem halálra fagytak. Az egyik folyamatosan azt mormolta maga elé, már csak fél nap, már csak fél nap. A legrosszabbak viszont a bódék mögött álló árusok voltak. Elképzeltem, hogy biztos mindnek családja van, és ebből tartja el a gyerekeit. A legtöbbjüktől senki nem vett semmit, csak megtapicskolták a dolgokat, aztán visszadobták, kerülve a szemkontaktust az árussal. Fájt a régi kedvenc hintáinkat üresen látni, de aztán végül még mi sem ültünk fel rá, már engem sem érdekelt igazán. Voltak újak. Az egyik szintén kirepített az égbe, de úgy, hogy pont nem a csillagok felé fordította az égbe katapultálókat, hanem pontosan az alattuk elterülő tömeg felé. A téli éjszaka égboltját látni sem lehetett. A havas esővel együtt különben is hamar köd szállt le a falura. Erre még a hintások is rásegítettek. Vaníliaillatú és -ízű füstöt okádtak a levegőbe, miközben a hintát monoton körbeforgásra kapcsolták. Kemény technózene ment alatta, hamar el is érték, amit akartak, mindenki rosszul lett, indulhatott hát az újabb menet. A forgásban lévő hinta egyre magasabbra hágott, miközben én próbáltam oldalra fordulni, hátha meglátom legalább a holdat. Nem volt könnyű dolgom, azonnal szúrós esőcseppek lepték el az arcom egyik felét. Azért egy darabig tartottam magam, de az égboltot akkor sem láttam. Hamarosan feltámadt a szél, a köd eltűnt, a hintások így nyomtak még egy kis vaníliát. Az orromból és a szememből sűrű váladék kezdett csurogni, és a hideg szél miatt azonnal rá is fagyott az arcomra. Iszonyúan fájt. Arra gondoltam, mi lesz, ha most megfagy a szemgolyóm is. Amennyire a kapaszkodástól tudtam, a kezemmel betakartam az arcom. A másodpercek helyett a zene ritmusát kezdtem számolni. Elhatároztam, hogy ha hetvenhét dobütésig végetér a menet, akkor nem fog megfagyni a szemgolyóm, ha tovább tart, akkor viszont igen. Alig jártam tíznél, amikor éreztem, hogy már a kezemre is kezd ráfagyni a sok kicsi esőcsepp.

Kábé három hónap után történt először. Éjfél körül mentem vissza az épületbe, és amint elindultam a folyosón, azonnal érezni kezdtem, hogy valamit megváltoztattak. Talán az égőket cserélték ki. Vagy a járólap koszosabb volt a megszokottnál. A tapéta is, a máskor törtfehér rücskök most szürkén hullámoztak a falon. Csend volt mindenfele, a lépéseim visszhangoztak. Próbáltam óvatosan menni, de akkor is visszhangoztak. Egyszer aztán hirtelen szembejött valaki. Nem ismertem, de ő nagyon megbámult engem. Miután elhaladtunk egymás mellett, megálltam egy pillanatra. Kisvártatva ő is. A bal lapockám alatt nyilalló szúrást éreztem. Engem nézett most is. De nem fordultam meg, mentem tovább, befordultam a lépcsőkhöz. Lehajtott fejjel néztem a lépcsőket, nem néztem fel. Aztán mikor az első emeletre értem, mégis. Előtte halk duruzsolást hallottam, most viszont, hogy odaértem, hirtelen abbahagyták. Kis társaság volt, néhány srác. Cigit és energiaitalt szorongattak méteres terpeszekben ülve. Valamit köszöntem, de csak néztek tovább. Némelyikük szája széle furcsán rángatózni kezdett. Mindjárt elnevetik magukat, gondoltam. Gyorsan mentem tovább. A második emeleten nem volt senki, és kiégett az első kettő folyosói lámpa. Csak a távolabbiak fénye világította meg a folyosó első felét. Vagy három hete nem szellőztethettek itt, szinte fuldoklani kezdtem. A linóleum nagyon ragadt, szó szerint nehéz volt felemelni róla a cipőmet, hogy haladni tudjak. A falba próbáltam kapaszkodni, de az is ragadt. Nem úgy, mint a ragasztó, nem tapadt oda a kezem. Olyan volt inkább, mintha kézmosás után is ottmaradna a kosz. Próbáltam haladni a szobánk felé. Itt már nem visszhangoztak a lépteim, elnyelték őket a felületek. Egyszer csak feltépte valaki az ajtót pár centire előttem. Mereven bámult rám egy magas, bamba srác. Az első, amit kiszúrtam rajta, a zsíros haja volt, szinte éreztem a bűzét. Majd rögtön utána megéreztem a falból jövő bűzt is. Sperma- és húgyszag keveréke volt. Váratlanul kiégett a harmadik lámpa is, de pár másodperc múlva újra égni kezdett. Beléptem a szobánkba. Koromsötét volt bent. Halk szuszogás hallatszott, nem tudtam, mindketten itt vannak-e. Nem mertem villanyt kapcsolni. A kinti bűz felerősödött. Becsuktam a szemem, hogy megpróbáljak másra gondolni. De nem tudtam. Szőrös férfilábak és hónaljak, izzadó és piszkos talpak, zsírban fürdő arcbőr, gennyes pattanások és kelések, a párnákon többéves nyálfoltok, ondós papírzsepik és alsógatyák jutottak eszembe. Villámsebességgel követték egymást, de mindegyik kép visszatért többször is. Közben kiszáradt a torkom, de nem tudtam nyelni. Muszáj volt kimennem a fürdőbe. Kinyitottam az ajtót, de ekkor pont velem szemben megállt egy nagydarab srác. Félig még vizes volt, valószínűleg pont a fürdőből jött. Alig pár centire állt tőlem, de nem tágított. Mozdulni sem mertem, csak óvatosan és lassan lehajtottam a fejem. Nem csavart maga köré törölközőt. Három vastag ér dagadt ki a farkán. Elnéztem egy darabig. Közben azon gondolkodtam, ha most elfutnék, utánam rohanna-e. Vajon még ragad a linóleum, jó lenne tudni. A srác nem lélegzett, legalábbis nem hallottam. Pedig ott állt, pont előttem. Lassan, megfontoltan pislogott. Megint ránéztem a farkára. Valami más volt. Mintha összement volna közben. Most már nem vettem le róla a szemem. És tényleg, egyre kisebbnek tűnt, fokozatosan ment össze. Aztán egyszer csak észrevettem, hogy alig észrevehetően, lassan nő körülötte a szőr. Amint ezt észrevettem, hirtelen máris felgyorsult, és őrült sebességgel burjánzani kezdett. Futásnak eredtem. El is feledkeztem róla, mennyire tapad a linóleum, úgyhogy azonnal fel is buktam. Valami a lábszáramnak dörzsölődött. A srác úgy állt a folyosó közepén, mint egy fa. A szőre pillanatok alatt ellepte az egész folyosót, és nem sokkal később engem is. Próbáltam kapálózni, de csak rontottam a helyzeten. Kipróbáltam azt is, hogy nyugton maradok, hátha kiszabadulok. A szőr fokozatosan rácsavarodott minden testrészemre. Előbb fura karistolást, majd nedvességet éreztem a bőrömön. Ettől megijedtem, és becsuktam a szemem. Nem sokkal később mégis kinyitottam, mert féltem, hogy nem látom, mi történik. Apró, körömnyi giliszták ezrei lepték el az egész helyiséget. Világos hússzínük volt, bár a gyorsan terjedő fanszőrtől egyre sötétebbnek tűntek. Sárgásfehér váladékot húztak maguk után, a szőrszálak hamar átnedvesedtek tőle. Végül elrohantam valahogy a körtérig, és arrafele lófráltam. Jó ideig elvoltam, aztán kezdődött az első reggeli óra. Azt hittem, sose fogok tudni visszamenni többé az épületbe. De aztán még aznap délután visszamentem.

Önszántamból mentem. Megláttam a suli folyosóján a plakátot, és elhatároztam. Szóval nem panaszkodhatok. Nem is. Különben is mindjárt rám kerül a sor. Akkor majd el kell mondani, mit miért írtam. Ez műhelymunka, a plakáton is ez állt. Nem érhet meglepetés. Azért jövünk, hogy szétcincáljuk a saját írásainkat. Abból tanulni lehet. Szóval most várok. Hallgatom a mellettem ülőt. Egy fura szószerkezetet próbál megvédeni. Nem nagyon megy neki. Ez nemcsak, hogy nem magyaros, mondja H, de még logikai ellentmondás is van benne. Ö, hát, mondja a mellettem ülő srác, a neve hirtelen eszembe sem jut. Mindjárt én jövök. Az én írásomban is vannak furcsa szókapcsolatok. Direkten furcsák, de véletlen furcsák is. Logikai ellentmondások is, ez biztos. Megint nem olvastam át, mielőtt elküldtem. Sosem szoktam. Most kellett volna. De nem ment. Amint megírtam, bezártam a dokumentumot, és ránézni sem bírtam többé. Amúgy nem lett olyan rossz. De nagyon jó se. A srác írását már majdnem végig elemezték. Az enyém következik. Nyolcan ültünk az asztal körül. Mindenki engem fog nézni közben. Próbáltam érveket gyűjteni. Egy-két hibát már előre láttam, azok biztos előkerülnek. Ki kell állnom mellettük. Ha hagyom magam, akkor nincs határozott stílusom. Határozott stílus kell a lapba, mondta H és N a bemutatkozó beszélgetésen két hete. Ez nem egy magazin. Inkább zsurnaliszta esszéket várunk. Az objektivitást meghagyjuk más lapoknak. Ide markáns vélemény kell. Mindjárt az enyém jön. Egy húsgolyót éreztem a torkomban. Mintha az is egy szerv lenne, erekkel behálózva. Egyre jobban lüktetett. Feltűnés nélkül a mellkasomhoz nyúltam. Féltem, hogy a szívem átszakítja a bordákat. Hallottam, ahogy dübörög. Fájt, éreztem, ahogy nekikoppan a mellkasom falának. Közben egyre több vért pumpált a torkomban lévő szervbe. Épphogy kaptam tőle levegőt. Nem mertem nyelni, féltem, hogy akkor megfulladok, vagy összezúzza az ádámcsutkám. Mindjárt én jövök. Tenni kell addig valamit, így nem tudok beszélni. A húsgolyó egyre feszesebbé vált, láttam magam előtt, ahogy kidagadnak rajta az erek. Egy pici vágás, és kidurranna. Egy kés vagy egy penge keresztülmetszhetné. Egyszerre eltűnne az egész. Ha elég ügyes vagyok, még le is nyelhetem gyorsan az ottmaradt darabkákat. Senki nem venne észre semmit. Mire rám kerülne a sor, már tudnék beszélni. Kellene egy éles tárgy, amit könnyű a torkomba venni. A zsebemben van kulcs. Az nem elég éles. Más nincs. Próbáltam mégis lenyelni a gombócot, de szúró fájdalom kísérte. Ahogy a torkom falának préselődött, éreztem rajta az egyre hevesebben lüktető ereket. Most mit csináljak. Mi lenne, ha mondjuk - de ekkor hirtelen megláttam az egyik szemben ülő srác tekintetét. Mindent látott. Végig engem figyelt, és várta, mire jutok. Rendben, következő, mondja H. Én jövök. Így kell végigcsinálnom. Végig arra kell majd koncentrálnom, hogy nehogy kihányjam a húst. H rám néz, kezében a papírral. Alapvetően nem rossz az írás, mondja. De, folytatja.

Ketten voltunk a szobában N-nel. Megkérdezte, hogy mi a baj, olyan szomorúnak tűnök. Ez furcsa volt, hogy ilyet kérdez. N-nel viszonylag jóban voltunk, de személyes dolgokról ritkán esett szó, és akkor is csak ha úgy alakult egy beszélgetés. Semmi, mondtam. Aztán nem bírtam megállni, és folytattam. Csak az, hogy. Innen már nem folytattam. Mi, kérdezte N kíváncsian, mi a baj most tényleg. De biztos érdekel, kérdeztem. Igen, mondta N. Oké, sóhajtottam. Szóval. Tegyük fel, hogy mész az utcán. Mi történhet meg. Az utcán, kérdezte N a pontosítás kedvéért. Hát elég sok minden, tette hozzá bizonytalanul. Pontosan, mondtam. Tételezzük fel, hogy minden eseményszervező vagy eseménymódosító dolgot vizsgálunk. Ez véges számú komponens. Ez a véges számú komponens szintén véges számú módon tud beleavatkozni az események objektív történésébe. Igen, bólintott N, hogy jelezze, hogy figyel. Tehát, a véges számú beavatkozások egyedisége vagy akár szimultaneitása véges számú konklúziót eredményezhet. Asszem, mondta N. Végül is ebből áll a posztmodern is, tette hozzá. Jó, hagytam rá, mert nem erre akartam kilyukadni. És most, folytattam, tételezzük fel, hogy valamikor létezni fog egy olyan komponens, mondjuk egyfajta mesterséges intelligencia, amely matematikailag az összes ilyen véges számú konklúzió paramétereivel számolni tud, méghozzá seperc alatt, és akár bele is tud avatkozni az eseményekbe. Egy számítógépszerű ember. Vagy emberszerű számítógép. Tudod, mint a robotok. Igen, mondta N, és aztán. De nem érted, meredtem N-re. Mit, kérdezte. Hát, magyaráztam, ha ez lehetséges lesz, az azt fogja jelenteni, hogy a véletlen megszűnik létezni. Nem csupán matematikailag felírható lesz, de előre is kiszámítható, és akkor már nem véletlen. Mert ez a hiperintelligens komponens előre számolni tud az összes eshetőséggel. És ha meg is történik valamelyik, az már nem fogja őt meglepni, mert előre kiszámolta. Hm, mondta N, de ez csak elméleti szinten elképzelhető. Ilyen nem létezik. Hát, feleltem, most még tényleg nem. De ez felvet két tök ijesztő kérdést. Az egyik. Mit gondolsz, mi lesz ennek a komponensnek az első és kizárólagos reakciója akármelyik objektív szituációra, amelyikben először öntudatára eszmél, tehát teljes érvényű működésbe lép. N nem mondott semmit, úgyhogy én válaszoltam. A pusztítás. Ez a dolog azonnal felméri majd, hogy a véges számú eshetőségek között igencsak nagy eséllyel találna olyat, amelyik az ő kiiktatását célozná, mert az emberek nem akarnának ilyen gépet. Csak a tudósok. Az igazi emberek nem, mert félnének tőle. Kénytelen lenne pusztítani maga körül, hogy megvédje magát. De akkor egyedül maradna, vetette fel N. Merthogy végül mindenkit elpusztít, de ezt a gép se akarná, szóval ezzel is számolna, és lehet, hogy rögtön magát pusztítaná el. Hacsak nem megmarad azzal a néhány tudóssal. Ebből a szempontból ez nem lényeges, mondtam. Az a lényeg, hogy a véletlen, ha csak egy pillanatra is, objektíve megszűnt létezni. És a másik kérdés. Mi van, ha egyszer két ilyen, egyenlő képességű komponens szembetalálkozik. Melyik akarata fog erősebbnek bizonyulni. Ha egyformán és tökéletesen fel tudják mérni az objektív események sorozatának véges számú kimenetelét, akkor ebbe beletartozik a másik által potenciálisan végrehajtható beavatkozások ismerete is. Igen, mondta N, de ez nem feltétlen vezet romboláshoz. Köthetnek kompromisszumot is. Megegyezhetnek. Megráztam a fejem. Nem érted. Nem ez a lényeg. Hanem hogy a véletlen megszűnik létezni. Ez az egész funkcionálhat modellként, és a végén kiterjeszthetővé válik egy egész bolygóra. Egy önálló gépezet mindent felügyelet alatt fog tartani. Pont, mint a mi testünk, mondta N. Hát, dadogtam. Hát tulajdonképpen igen. És akkor nem lesz többé olyan, hogy véletlen. Egy dolog megtörténéséről legalább egy komponens mindig tudni fog. És ha egyre inkább az egyenrangúság felé konvergáló komponensek vennék át a helyünket, akkor megszűnne a különbség. Akkor mindenki ugyanazt tudná. Hm, mondta N, majd meghámozta az almáját. Hát jó.  De az is lehet, hogy már most is így van. Ezt úgyse fogjuk megtudni sohasem. De amúgy ez hogy jutott eszedbe, kérdezte. De hát nem érted, próbálkoztam még utoljára. Ez előbb-utóbb meg fog történni. Ez egy abszurdum. Ezt egy ember semmilyen módon nem tudja felfogni. És ennek nincs feloldása. Ez egy talány! Jó, hagyta rám N, de azért szerintem ne izgulj ezen. Aztán mosolygott, hogy jobb kedvre derítsen.

Az egyik októberi csütörtökön egyedül voltam a szobában. A szobatársaim délelőtt mentek haza, nekem pénteken is volt órám. Éjfél körül készültem lefeküdni, de nagyon rossz volt a levegő. Kinyitottam az ablakot. Egészen meleg, koraőszi szellő jött be. Úgy döntöttem, nyitva hagyom éjjelre. Pont alatta volt az ágyam. Lekapcsoltam a villanyt, és betakaróztam. Hanyatt feküdtem, és kibámultam a nyitott ablakon keresztül az égboltra, hátha látni egy-két csillagot. Persze nem lehetett egyet se, egységes, sűrű sötétbarna volt minden. Régebben nem igazán érdekeltek a csillagok. Egyszer igen. Megjegyeztem, egyszer mentünk a családdal haza a falusi búcsúból, kezünkben héliumos lufikkal. Ahogy a lufikat sasoltam, hogy ne repülnek-e el, egyszer csak a csillagokon felejtettem a szemem. Ez novemberben volt. Százával sorakoztak felettünk, akármerre néztünk. Az utca végéről még oda lehetett hallani a búcsú lüktető, de már tompa zenéjét. A lufik egymásnak koccantak, a télikabátjaink susogtak. Úgy emlékszem, akkor is szél fújt, összegyűjtötte a faleveleket az út szélén, és előttünk görgette őket egy csoportban. Ez az egyik kedvenc napom volt. Később nem nagyon foglalkoztam a csillagokkal, de az utóbbi időben megint. Most, ahogy egyedül feküdtem a szobában, a nyitott ablak és a majdnem nyárias szellő alatt, megpróbáltam felidézni a gyerekkori tűzrakásokat. Gyakran raktunk tüzet. Sok fa volt az udvarunkban, gyakran metszettük őket, és az elszáradt gazzal és falevelekkel együtt néha eltüzeltük egy-egy őszi este. Általában előtte nyírtuk a füvet, így frissen vágott fű és falusi tűz illata keveredett a levegőben, és beleivódott a ruháinkba. Volt, hogy titokban nem dobtam szennyesbe valamimet, hogy másnap is megszagolhassam. A tűz miatt ilyenkor gyakran tűnt lilának az égbolt. Általában csak a hold világított rajta, a csillagok nem. A kutyánk ilyenkor, persze máskor is, mindig ott sündörgött körülöttünk. Ő is pont annyira élvezte az egészet, mint mi. Okos vizsla volt. Sok mindenben hasonlított apámra. Macskáink is voltak, de azok nem hasonlítottak senkire a családból. És falusi macskák voltak, gyakran két hétig se jöttek haza. Szerettem a tűz körül lődörögni, néha rádobtam a rakásra egy-egy frissen levadászott száraz falevelet vagy avas diót. Néha gesztenyét is találtam az udvarban, pedig gesztenyefa csak az utca végén volt. Úgy emlékszem, a gesztenye nem égett el. Ellenőriztem másnap reggel. Legszívesebben sosem hagytam volna ott a tüzet, és nem szerettem a gondolatot, hogy éjjel egyedül ég. Esetleg még eső is eshet rá. Időnként szalonnát sütöttünk más családokkal együtt. Olyankor sokkal jobb volt, mert általában éjjelig kint voltunk. Akkor le lehetett ülni néhány méterre a tűztől, dobálni rá időnként egy-egy ágat, odahívni a kutyát, és vele együtt nézni, ahogy a parazsak szökni próbálnak felfelé, de aztán egyszer csak eltűnnek valahol, majdnem úgy, mint néhány csillag. Hajnalban, fél négy körül ébredtem fel a szobában, egy kicsit lehűlt azóta a levegő. De nem csuktam be az ablakot. Ki kell használni. Visszafeküdtem, megint kinéztem. Kénsárga volt az égbolt, ha nem tudtam volna, meg se lehetett volna mondani, hány óra is van tulajdonképpen. Jobban magamra húztam a takarót, betűrtem a nyakam és a vállam közé, és a takaró alatt magam köré csavartam a karjaim, olyan szorosan, ahogy az erőmből kitellett. Valami homályos emlékfoszlány jutott erről eszembe, hogy valaki vagy valami ölelt így régebben, és mennyire szerettem. Sajnos nem tudtam visszaemlékezni rá. Visszaaludtam, és közben próbáltam előcsalni a régi tűzrakások illatát, hogy úgy aludjak el, és akkor hátha arról álmodok valamit.

Gimis koromban kezdtem. Sosem költöttem el a szülinapi és karácsonyi pénzeket. Mindig eltettem, és cd-ket vettem belőle. Később dvd-filmeket is. Még később könyveket. Aztán ez a három állandósult, nem bővült azóta se újabb dolgokkal. És valahogy teljesen természetes volt, mi másra is költhettem volna. Az időnként szembejövő csodálkozó tekintetek és felvont szemöldökű kérdések csak még jobban ösztönöztek, hogy jó úton vagyok, ez ilyen gyerekkori szokás volt, hogy ami másoknak nem, nekem igen. Elég klassz gyűjtemény jött össze, főleg a lemezekből. Ha el is adtam néhányat közben, vettem helyettük másikat. Az internet nagy segítség, de azért valami el is veszett vele. Gyerekkoromban a media markt cd-szekciója volt a kedvenc szabadidős helyem. Órákat lófráltam, mire kiválasztottam a megfelelő lemezt. Felmarkoltam mindig egy stócot, nyolc-kilenc darabot, és odavittem a fejhallgatókhoz, hogy belehallgassak. A legtöbb előadót nem is ismertem, csak tetszett a borító. Aztán ha a zene, a harminc másodperces shortie-k is tetszettek, végül vittem a pénztárhoz. Ez veszett el. Ma inkább arra vagyok hajlamos, hogy belehallgatás nélkül is megvegyem, ha tudom, ki csinálta. Nem olyan jó, mint amilyennek hangzik. Van benne valami sznob íz. Utoljára a ballagási pénzt vertem el. Tulajdonképpen az egészet. Vettem tizenvalamennyi könyvet, ugyanennyi filmet, meg kicsit kevesebb cd-t. Azóta nem nagyon. Próbáltam itt is megcsinálni, hogy az egyheti kajapénzből elteszek párszáz forintot. Többet nem lehetett, egyszerűen nem. De még így sem működött. Ha összegyűlt párezer forint, végül mindig valami másra kellett. Tankönyvre. Írószerre. Bkv-bérletre. Kolipénznek. Néha elmentem színházba is, mert hát mégis. Moziba meg még inkább. Ha időnként találkoztam ezzel-azzal, valahova csak be kellett ülni kávézni. Aztán mintha szülinapja is egyre több embernek lenne. Ajándékok, kacatok. Ráadásul én csokifüggő vagyok, szóval naponta minimum kettő. A hét végére általában nem maradt semmi, mindig elfolyt valamire. Láttam magam öt vagy tíz év múlva. Ha majd talán lesz lakás meg gyerek is. És ugyanakkor a mi családunkat láttam tíz évvel ezelőtt. Sokszor dicsekedtem kamaszkoromban a többieknek, hogy mi sosem mentünk nyaralni sehova. Bizonyos szemszögből ez is menő. Mármint nekem, mert én nem tehettem róla. Elkezdtem összefüggéseket látni, hogy nem csak a szüleim veszekedtek, nem csak ez volt a baj. De hát itt voltam tizenkilenc évesen. Most már mit csináljak ilyen felismerésekkel. Ilyesmikre gondoltam, miközben távoztam a pénztártól két antikvár könyvvel, amelyekről úgy határoztam, hogy ciki nem megvenni. Bezzeg ha gazdagok lennénk, tettem hozzá durcásan, de csak viccből.

Volt egy elég lehangoló óra. Valami olyasmiről volt szó, hogy ma nem tehetséges az, aki régebben tehetséges volt. Hanem valami más, fel nem fedezett tehetség, örök vesztes vagy valami ilyesmi. És hogy pont az tehetséges, akiben tulajdonképpen semmi tehetség nincs. Mert profitálni tud a tehetségtelenségből. Nem pontosan értettem a gondolatmenetet, mert nem figyeltem oda, de azért eléggé elszomorított. Egyedül ültem a burgerkingben, és eszembe jutott, hogy mindenki büfészaknak hívja a sulinkat. Megnéztem az eladókat, hogy vajon hány végzett nálunk. Torz zene szólt a hangszórókból, nem tudtam kivenni, mi lehetett. Bejöttek néhányan, egyikük talán csoporttársam is valamelyik órán. Csütörtök volt, és arra gondoltam, hogy megfogadtam, még az egyetem előtt, hogy nem fogok ilyen helyekre járni. És most második napja ültem itt a héten. A takarítónő kicserélte mellettem a szemeteszsákot a tárolóban. Közben észrevettem, hogy lecsöpögtettem kávéval a pénztárcám. Már rá is száradt. Nem volt túl jó kedvem aznap délelőtt. Az jutott eszembe, milyen sok hasonló délelőtt lesz még a következő néhány évben. Ki tudja, talán később is. Nem voltam elragadtatva a gondolattól. Kéne tenni valamit ez ellen, kéne változtatni. Egyelőre még nem ismertem senkit, akivel például együtt lehetne beülni a burgerkingbe. Bár ez nem is tűnt olyan csábító változásnak. Nem jutott eszembe más. Csak az, hogy valamiért azt hittem, ez az egy délelőtt, ahogy itt ültem, még sokáig meg fog maradni az emlékezetemben. Hogy kevesen voltak, kint esett az eső, bent nem lehetett kivenni a zenét a csörömpöléstől, kattogott a radiátor a szék mellett, a ketchup rászáradt az ujjamra, és a kávé is a pénztárcámra. Erről írni kéne valami novellát, gondoltam, erről az állapotról. Meg kéne írni, hogy ez egy életérzés, bár nem hittem, hogy tényleg az. Nem volt nálam a mindenes füzetem, elkezdtem a blokkra írni. Összeszedtem néhány sort, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve kidobtam az újonnan kicserélt szemeteszsákba. Úgy gondoltam, ennek évek múlva majd elég szimbolikus értelme lesz. Szóval talán majd lehet belőle profitálni.

Semmi meghittség nem volt abban, ahogy átmentünk a hídon, ha jól emlékszem, a margithídon. Hangos volt a sok munkából hazafele igyekvő kocsi, párméteres távolsággal követték egymást. Alattunk kompok, mellettünk kocogók és biciklisták, zenét hallgattak a fülhallgatóval. Semmi meghittséget nem éreztem. Otthon azért más volt, ott simán előfordulhatott, hogy elsétáltam a híd feléig úgy, hogy se kocsi, se semmi ne zajongjon. Lámpa sincsen annyi, úgyhogy a csillagokat is látni esténként. Ha telihold van, tisztán tükröződik a vízfelszínen, nagyon szép. Itt pesten persze nincs ilyen, itt nem is látni a holdat egyszer se, a város erős fénye miatt. Azért próbáltam úgy tenni, mintha egy kicsit mégis meghitt lenne az egész. Mentünk hárman egymás mellett, és nem igazán mondott egyikünk se semmit. C aztán feltette a bukósisakját és elköszönt. Ketten mentünk tovább. Nem megyünk fel a várba, kérdezte L. Tulajdonképpen már nem emlékszem, hogy a várat mondta-e, de végül felmentünk valami hegyre, megnézni a kilátást. Előtte is városnézőben voltunk, lófráltunk erzsébetvárosban. Beszélgettünk pestről, hogy mi milyen, mi az, ami megváltozott azóta, hogy ő volt annyi idős, mint én. Vagyis ő mesélt. Miközben hallgattam, elképzeltem, milyen lehetett fiatalon. Most fáradt és szomorú volt. Talán régebben is. Egy kicsit olyan volt, mint amilyennek az anyámat elképzeltem tíz év múlva. Sok mindenben hasonlított anyámra, bár anyám nem volt szomorú, most még inkább kétségbeesett volt. L már nem volt kétségbeesve, már beletörődött abba, ami jutott neki. Átfutott az agyamon, mit lehetne csinálni. Nem sok minden jutott eszembe. Például az biztos tök jó, hogy én vagyok neki. De hát az nem sok. Talán csak még szomorúbbá teszem, mert én meg a fiára emlékeztetem. Ezt mondta is. De a fia már felnőtt, ritkán látja. Pont mint az én anyám, akivel én is ritkán találkozom. Miután visszamentem az épületbe és lefeküdtem aludni, azt álmodtam, hogy C a nővérem és L az anyám. A saját anyám nem is volt benne az álomban. Utána napokig álmodtam hasonlókat. Biztosan azért, mert amikor L-lel sétáltunk a kilátó körül, az is megfordult a fejemben, milyen lett volna, ha ő lett volna az anyám. Hogy akkor mi is ritkán találkoznánk-e, vagy mi azért jól meglennénk. L megkérdezte, hogy milyen az egyetem így egy hónap után. Hát, mondtam. Mielőtt visszamentünk volna a villamoshoz, még egyszer megnéztük a kilátást. Aztán L-re néztem, ahogy a kilátást nézi. Szomorúnak tűnt most is. A mi kilátásunk sokkal szebb otthon, szerényebb, de szebb, szerintem neki is jobban tetszene. Bár lehet, hogy ezt már megszokta, és nem is érdekelné másik. Pont meg akartam kérdezni tőle, de akkor átölelt, aztán elköszöntünk egymástól. A következő találkozásokra mindig úgy mentem, mintha ő lenne az anyám. Jó hecc volt. Néha még rá is játszottam a szerepre, és szerintem ő is, játékból.

Már eleve az ötlet is furcsa volt, hogy gyakorolni kell, hogyan legyek immunis. Miért kéne. Persze vannak olyan dolgok, mint mondjuk a zaj. Arra tényleg immunisnak kell lenni, de hát az olyan állandó itt, hogy nem is kell gyakorolni. Megy magától. Az alkalmi dolgokat viszont pont azért nem lehet gyakorolni, mert alkalmiak. Az a környék viszonylag tiszta és rendes volt, semmi különös. Még zajt is csak a negyvenkilences csinált, meg a kelenföldi odahallatszott egy kicsit. Szóval nem volt vészes. Egyik este épp jöttem ki a boltból, és elindultam az épületünk felé. Egy sivár háztömb ablak nélküli fala mellett kell végigmenni, talán kétszáz méter sincs. Egy kapucnis nő állt tanácstalanul nagyjából félúton. Hol felém nézett, hol a másik irányba. Úgy tűnt, mintha várna valakit, vagy keresne valamit a tekintetével. Amikor közeledtem, már végig rám nézett. Mikor már csak pár lépésre voltam, megszólított. És akkor megláttam a szemét. Könnyes volt. De nem csak most, ezt azonnal tudtam. Ebből a szemből már nem tudja kimosni a könnyeket, ez látszott rajta. Mintha tett volna egy kósza mozdulatot, talán a kezét emelte meg, hogy elnézést uram. Erre én reflexszerűen megráztam a fejem, asszem, mondtam is valamit, hogy sajnálom, most nem. Aztán továbbmentem, és alig tudtam megállni, hogy ne nézzek vissza. Mielőtt bementem a portára, leültem az egyik korlátra az épület előtt. A kezemben volt az aznapi vacsorám, egy zsömle, párizsi, banán, csoki. Lehet, hogy csak enni kért volna. Nem tudtam így felmenni. Átmentem az utca túloldalára, majd mikor elértem a boltot, megint visszajöttem, és újra elindultam az ablaktalan fal mellett. A nő még mindig ott állt, és nézelődött. Úgy döntöttem, ha megkérdezi, odaadok neki valamit, amit kér. Arra gondoltam, hogy ne a zsömlét kérje, mert a párizsit nem tudom megenni önmagában. Lassítottam egy kicsit, mikor közelebb értem. Nem emlékezett már, megszólított, ahogy mindenkit. Elnézést uram, mondta, bocsásson meg. Megálltam. Kérem. Én egyedül nevelem a kislányomat. És egy hete tudtam meg, hogy rákos vagyok. Kérem, nem kérhetnék - és akkor otthagytam, megráztam a fejem. Nem tudom, miért csináltam. Nem akartam. Tudom, hogy igazat mondott. Nem is az, hogy mire költi a pénzét, az nem az én dolgom. Inkább hogy én megtehettem volna. És mégse. Nem az én dolgom. Ezt járt a fejemben, hogy nem az én dolgom. Meg a szeme, ami már könnyes marad egész életében.

Negyedik napja esik az eső, és mellé fúj a szél egyre vadabbul. Nem hoztam magammal meleg ruhát, minden estére bőrig ázok. Otthon mindig azonnal fürdeni mentem ilyenkor, aztán beültem a tévé elé, sok paplannal és párnával. Aztán estére belázasodtam, és másnapra náthás lettem. De erre most nincs idő, meg dokihoz se lehet itt elmenni, nem ismerem egyiket se. Belépek, a szoba üres, a szobatársaim még órán vannak vagy máshol. Kisebb víztócsák keletkeznek a linóleumon, folyik rólam az esővíz. Ledobom a ruháim, zuhanyozni indulok. A bőröm már most át van ázva, olyan nyirkos, mint a békáké. Elhúzom a függönyt, a melegvíz folyni kezd. Mozdulatlanul állok, csukott szemmel és visszatartott lélegzettel. A bőröm lassan kezd felengedni, a hidegtől összetapadt ereim kitágulnak. A víz a szemembe is belefolyik, de nyitva hagyom, ott is fázom és vacogok. Még jobban megnyitom a csapot. A bal kezemre tapad egy idegen szőrszál, lemosom a vízsugárral. Sampont öntök a tenyerembe, kimosom a hajamból a pesti esőt. Más, mint az otthoni, sűrűbb. Nehezebb is kimosni. Tusfürdővel átmosom magam, majd lassan forogni kezdek a zuhanyrózsa alatt. A hátam viszket a forró víztől, de nem vakarom meg, a valamivel későbbi cseppek megvakarják. A zuhanyfüggönyön újabb idegen szőrszálakat veszek észre, valaki nem tisztította le. Önkéntelenül is a lefolyóra nézek, hátha oda is tapadt valami, de nem sokáig, mert valaki véletlen elhúzza a függönyt. Kicsit megijedek. Bocs, mondja a srác. Nem láttam még korábban. Visszahúzza a függönyt, ami elkezd befelé hullámozni a gőztől. Tovább engedem magamra a vizet, a függöny közben lassan hozzátapad a vádlimhoz, majd a fenekemhez és a lapockámhoz. Kénytelen vagyok ezzel beérni takaró gyanánt, mert azt se nagyon hoztam magammal.

A hétvégékre hazamegyek. Kérdezik otthon, hogyan telik egy estém. Felsorolom, miket szoktam csinálni, aztán témát váltok. De közben tovább gondolkodom ezen, és rossz érzés fog el. Mit csinálok este, ugyanazt, amit nappal is. Nincs különbség, csak a világosság és a sötétség. Van, hogy csak este van idő minden olyasmire, amire nappal kellett volna, hogy legyen. Néha szó szerint meg is fordul a nappal és az éjszaka. Csak rajtam múlik, mit hogyan fordítok. Nagyon ijesztő eleinte, mert hozzászoktam, hogy reggel fel kell kelni, este meg lefeküdni. Vagy hogy este csak kétharmad annyi hangerővel lehet beszélni, mint napközben. És reggel is csak a nappal együtt lehet felkelnie a beszédnek, nem lehet rögtön hangoskodni. Ezekhez mind hozzászoktam, és nem volt rossz. Most rossz, mert már nem kell a naphoz igazodni. Nincsenek határai a napoknak, így nem is lehet feszegetni őket, mint azelőtt.

Ő volt az első, akit észrevettem, mikor beléptem a quaesturába. Rápillantottam, és utána azonnal elkaptam a tekintetem, húztam egy sorszámot, aztán még egyet, mert először rosszat húztam. Megálltam az egyik üres pultnak támaszkodva. Újra ránéztem, a sorszámát nézegette, kicsit idegesen forgatta az egyik, majd a másik kezével. Hasonló ruhában volt, mint én. A számtáblára néztem, még várnom kell egy darabig. A cipője is olyasmi volt, mint az enyém. Még mindig a sorszámával szórakozott, és közben behúzott vállal ült a sarokban. Nem igazán nézett senkire vagy sehova. De aztán egyszer felemelte a fejét, és pont rám nézett. Hirtelen nem tudtam másfele fordítani a fejem, egyenesen belebámultam a szemébe. Aztán elkaptam a tekintetem, de újra visszanéztem, és még mindig engem nézett. Azt hiszem, mosolyogni kezdtem egy kicsit, és mintha egy kicsit ő is elmosolyodott volna, aztán tovább szórakozott a sorszámmal. A haja is nagyon hasonlított az enyémhez, egy kicsit sötétebb volt, de egyébként nagyon. Szemüveget hordott, én nem. Ezt leszámítva egészen úgy nézett ki, mint én. Újra megszólalt a csengő, mindketten a táblára néztünk, aztán én őrá. És ő is rám. Megint elmosolyodtam, de nem mertem sokáig ránézni. Ő viszont egyenesen rám nézett, láttam a szemem sarkából. Elkezdtem én is a sorszámommal szórakozni. Oda kéne menni hozzá, gondoltam. De mégis miért, gondoltam tovább. Miért akarok odamenni hozzá, mit akarok mondani. Hát, nem tudom. Csak annyira hasonlított rám. Lehet, hogy nem is nagyon kellett volna sok mindent mondanom, mert hasonlóan is gondolkodott volna, mint én, és értette volna hamar, hogy mi van. Megint engem nézett, így én is őt. Szépnek láttam. Magamat nem láttam szépnek, de őt igen. Határozott, de lágy arcvonásai voltak. Megint új számot hívtak, de nem mi voltunk. Mélyen ülő szeme volt, de eleven tekintete. A szemüveg még ki is hangsúlyozta. Valaki köszönt nekem, egy ismerős, azt hiszem, de elfelejtettem visszaköszönni. Olyan alkata volt, mint nekem. Most is a sorszámmal játszott, és közben néha elmosolyodott, csak úgy magában. Erre én is, önkéntelenül. Megint rám nézett. Olyan volt, mint egy gyerek. Nem gondolnám, hogy már egyetemre jár, fiatalabbnak néz ki egy-két évvel. Oda kéne menni hozzá. Mondani kéne valamit, vagy kérdezni. Kezdett melegem lenni, levettem a pulóveremet. Milyen jó lenne, ha ő lehetne az első egyetemi ismerősöm. Egy új barát. Évek óta nem volt fiú barátom. Úgy képzeltem, jól kijönnénk. Kisvártatva ő is levette a pulóverét. Pont olyan vékony karja volt, mint nekem, pontosan olyan. Megint rám nézett. Már nem igazán tudtam eldönteni, hogy mosolyog-e. Csak azt éreztem, valahogy kitalálja a gondolataimat. Újabb számot hívtak, megint nem minket. A sorszámomra néztem, még mindig sok volt hátra. Óvatosan dobolni kezdett az egyik cipőjével a kövön. Nem adott ki hangott, de mégis úgy éreztem, mintha hallanám a halk kopogást. Ránézésre ugyanakkora lába volt, mint nekem. Egy idő után elunta, és felállt a helyéről. Más ült oda azonnal, eléggé sokan voltak a helyiségben. Nagyjából olyan magas lehetett, mint én. Egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, aztán vissza. Az egyik karja maga mellett lógott, a másikkal a könyökét fogta. Én is pont így szoktam várakozni. Jól kijönnénk, biztos jóban lennénk. Elég lassan haladt a sor, mindenhol sok volt a papírmunka. A papírok zörgése töltötte meg a helyiséget, és a meleg, az ablakokon át mindenhonnan tűzött a nap. Megint ránéztem, ő nyújtózkodni kezdett. A hasán és a vállán egy kicsit feltűrődött a pólója, majd mikor befejezte, visszasüllyedt. Arra kezdtem gondolni, vajon milyen lehet meztelenül. Tényleg erre gondoltam. Olyan, mint én? Egy lány odajött hozzám, hogy kérjen egy tollat. Előhalásztam egyet a táskámból. Aztán megint új számot hívtak, és ez már én voltam. Odamentem a pulthoz, és elmondtam, mit szeretnék. Amíg az ügyintéző a papírokat vette elő, hátrafordultam. Ő épp összegyűrte a sorszámát, és indult a kijárat felé. Jaj ne. Utána kell mennem, muszáj utána mennem. Egy diákigazolványt kérnék, mondta az ügyintéző, odaadtam neki. Bocsánat és egy lakcímkártyát is. Utána kell mennem. Nem hagyhatom elmenni. Akkor mondom, hova mit kell írni. Igen, igen, mondtam. De azért még egyszer hátrafordultam. Már nem láttam, az utcán se. Utána kellett volna mennem. De hirtelen egy csomó ok eszembe jutott, amiért nem mehetek, egészen sok minden. Nem lehet. Elkezdtem kitölteni a papírokat.

Mindig jött azzal, hogy most kell élni. És mindezt úgy, hogy ha akartam se tudtam volna úgy érteni, hogy őszerinte én most határozottan nem éltem. Néha még ki is mondta egyenesbe, hogy márpedig tényleg nem. Menni kell, mondta, menni, úton lenni, belecsöppenni dolgokba, kipróbálni ezt-azt, és sosem leragadni sehol, semminél. De én nem is, mondtam, de csak rázta a fejét, hogy jólvan, akkor inkább hagyjuk. Aztán nem is erősködtem, mert rájöttem, hogy nekem ez nem is kell, nem akarok belecsöppenni meg menni. Vagyis. De igen, azt szeretném, ha akarnám, mármint ha én is érezném, hogy ezt jó lenne csinálni. Nem éreztem eddig, csak azt, hogy éreznem kéne. Emiatt vagy mindig feszült, mondta akkor bölcsen, én meg bólintottam, hogy hát igen, ezt nem nagy kunszt kitalálni. De ha lehet, folytattam, most ne menjünk bele egy ilyen mit is akarsz tulajdonképpen-szerű beszélgetésbe. Ahogy gondolod, tette hozzá, persze jó sok nyomatékkal, hogy érezzem. Ezen gondolkodtam, ahogy a polcom előtt álltam, és néztem, melyik könyvet vegyem le. Jó sokat elhoztam. Melyik legyen, válogattam. El tudom képzelni, hogy töltöd az estéidet, mondta. Bemész a szobádba, vacsorázol, átfutod a leveleid meg a híreket. Milyen híreket, mondtam, az életben nem olvasok híreket. Na még ez is, mondta erre. Utána dumálsz a szobatársaddal, esetleg. Elmész zuhanyozni, aztán olvasol. Aztán alszol. Nem tetszett, hogy számon kért, az utóbbi időben folyton erről szólt minden találkozás. Most kellene élned pedig. Mikor ha nem most. Hagytam inkább az egészet, nem olvastam semmit. Elmegyek valahova, döntöttem. Lezuhanyzok, és közben kitalálom, kivel mehetnék el valahova csinálni valamit. Mostmár csak azért is. Egyedül lennék úgyis egész este, a szobatársaim hazamentek. Ki is megyek mindjárt a fürdőbe. Mindjárt indulok. Már vetkőzöm is, húzom le az alsónadrágom és a zoknim. Magam köré csavarom a törölközőt. Mindjárt megyek is. Leveszem a polcról a tusfürdőt, és utána indulok.